2017. november 6., hétfő

Kedvenc Lázadó Lányaim







Hadd mutassam be nektek milyen időkben, rendszerekben, ideológiákban küzdöttek a könyvben szereplő elszánt nők az ókortól kezdve egészen napjainkig!

Ismertethetnék közülük olyan nagy neveket, mint Coco Chanel, Jane Austen, Kleopátra vagy I. Erzsébet, de, mint a kötetnek, nekem is az a célom, hogy olyan kiemelkedő nőalakokra hívjam fel a figyelmet, akik igazságtalan módon kimaradtak a történelemkönyvekből, elfeledték őket, nevük elveszett a hírfolyamban. 

Íme néhány a kedvenc Lázadó Lányaim közül:


Nők és a Tudomány az Ókorban:


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Athén nevű város Kr.e. a 4. évszázadban, ahol a nőknek tilos volt doktori pályára lépni. Sőt, azt a hölgyet, aki az igazságtalan törvény ellenére mégis gyógyításra adta a fejét, akár halálbüntetéssel is sújthatták.
Annak a lánynak, aki ebben a korban orvoslást szeretett volna tanulni, el kellett utaznia Egyiptom földjére, Alexandriába, ahol már bevett szokássá vált a női gyógyászok kitanítása.

Bár már rengetek bizonyíték került napvilágra az egyiptomi női orvosok praktizálásáról egészen Kr.e. 3150-től, a korai dinasztikus kortól kezdve; a tudósok mégis figyelmen kívül hagyták a létezésükre utaló tényeket, egészen a múlt századig.
Összehasonlítva az ókori Rómával, Görögországgal és az akkor ismert világ nagy részével, az egyiptomi nők helyzete kiemelkedően jónak volt nevezhető; nagyobb befolyásuk volt saját életükre, szélesebb keretek között hozhatták meg döntéseiket. Szabadságuk ellenére mégis ritkán töltöttek be hivatali pozíciót, a templomokban csak másodlagos szerep jutott nekik, és nem voltak olyan iskolázottak, mint férfi kortársaik. Nem is volt tőlük elvárva, hogy azok legyenek.

A legtöbb, parasztsághoz tartozó egyiptomi nő, a férje mellett végzett mezőgazdasági munkát; ők irányították a gazdaságot, vagy a vállalkozást a férjük, fiuk távollétében. A magasabb társadalmi rangba tartozó hölgyek nem dolgoztak odakinn, a háztartáson belül felügyelték a szolgákat és a gyermekek oktatását. Az olyan családok nőtagjai, akik megengedhettek maguknak egy dadát, gyakran dolgoztak parfümkészítőként, bíróságok, templomok alkalmazottjaként, akrobataként, táncosként vagy zenészként. Ezek mind megbecsült szakmáknak számítottak akkoriban. A nemesasszonyok akár a papság tagjaivá is válhattak.




Ptolemaiosz uralkodása alatt (Kr. e. 305 – Kr. e. 282) Alexandria lett Egyiptom új fővárosa Memphisz helyett. Alexandriában volt az ókori világ egyik legnagyobb és legjelentősebb könyvtára; a kor nagy gondolkodói: tudósok, matematikusok, költök azért jöttek a városba, hogy ezen épület falai között tanuljanak és cseréljenek eszmét egymással. 

Hüpatia (Kb. 370 - 415. március 8.) egyike annak a kevés női tudósnak, akiket ismerhetünk az ókori Alexandriából. Hüpatia egy pogány neoplatonista volt a keresztény Alexandriában; csillagászként, matematikusként és filozófusként tevékenykedett. Kiváló tanár hírében állt: tanítványa volt többek között a neves keresztény püspök, Szünesziosz is.
Hüpatia magabiztos nő volt: a görög filozófusok viseletét hordta, magát a férfiakkal egyenlőnek tekintette. 

 Hüpatia apja, Theon volt az alexandriai múzeum és könyvtár feje Theodosius császár uralkodása idején. Theon megtagadta, hogy lányát tradicionális női szerepre oktassa, helyette inkább úgy nevelte, mint egy fiút a görög hagyományok szerint: saját mesterségét tanította meg neki.

Slatkin történész írja: „A görög nők, társadalmi rangra való tekintet nélkül, egyféle munkára lettek képezve; többnyire a családon belüli szükségletek kielégítésére összpontosult a feladatkörük. A nők gondoskodtak a fiatal gyerekekről, ők ápolták a betegeket és készítették el az ételt.”

Ezzel ellentétben Hüpatia az Alexandriai egyetem tiszteletre méltó akadémikusává vált, olyan pozícióban, amit korábban csak férfiak töltöttek be. Sosem házasodott meg, cölibátusban élte le életét; a tanulásnak és a tanításnak szentelte magát.
Az ókori írók egyetértettek abban, hogy Hüpatia egy hatalmas szellemi erővel rendelkező nő volt.

Alexandria akkoriban közismert volt a vallási konfliktusairól, aminek Hüpatia is áldozatául esett. A keresztények mágia használatával és csillagjóslás gyakorlásával vádolták meg, amit tiltottak a törvények a 4-5. századi Rómában. Boszorkánynak kiáltották ki; élete az alexandriai csőcselék keze által ért véget. 




Nők és a Művészet a 17. században:


A 17. században a jogi és orvosi egyetemek zárva voltak a nők előtt, sőt a legtöbb szakma elérhetetlen volt számukra. Persze akadtak dolgozó nők, akik ruhát varrtak, kalapokat készítettek, kelmét festettek vagy épp hímeztek.
Vállalhattak munkát még mosodában, az élelmiszerkészítés bizonyos területein, például sörfőzdében, pékségben, vagy cukrászdában; árulhattak ételt az utcán, vagy akár lehettek háztartási alkalmazottak is. Más nők bábának, vagy patikusnak álltak.

A legtöbb nő azonban háziasszonyként foglalatoskodott, de dolguk így is akadt rendesen. Sok férfi nem tudott volna gazdaságot vagy vállalkozást vezetni a felesége segítsége nélkül.

Ahogy a reneszánsz humanizmus új lehetőségeket nyitott az oktatásban és sok más területen, néhány nő túlszárnyalta a nemi sztereotípiák elvárásait. Festeni tanultak az apjuk műhelyében, a nemes hölgyek pedig társadalmi helyzetükből kifolyóan képesek voltak a művészetek elsajátítására és gyakorlására.

Akkoriban a női festők – férfi kollégáikhoz hasonlóan – leginkább portrékat, vallási témájú képeket, csendéleteket alkottak.
Női művésznek lenni a 15-17. században elképesztően nehéz munkának bizonyult. Az 1500-as években, míg a kiemelkedő férfi festőket a virtuóz megnevezéssel tüntették ki, a női alkotókat gyakran figyelmen kívül hagyták, kevés lehetőséget kaptak a kibontakozásra. De ők nem adták fel.

Nem érdekelte őket, hogy a festőecset „inkább férfias” eszköznek számított, nem tántorították őket vissza sekélyes elmék, akik „passzív nem”-nek titulálták őket. Alkottak, mert erre születtek; küzdöttek az önkifejezés lehetőségéért, új festési technikákat fejlesztettek ki, támogatták a női művészek fiatalabb generációit. Megtanították nekik, hogy kerüljék az olyan férfiakat, akik megpróbálják elfojtani a kreativitásukat, gátolni fejlődésüket.

Ilyen festő volt Artemisia Gentileschi (1593 – 1653) is, az itáliai barokk művészet egyik legkiemelkedőbb női alakja. Tehetsége a festésben és rajzolásban korán megmutatkozott; ő volt az első női művész, akit a Firenzei Művészeti Akadémia (Accademia dell'Arte del Disegno) tagjának jelöltek.

Artemisia édesapja egy elismert itáliai barokk festő, Orazio Gentileschi volt; bátorította lányát és képezte művészi készségeit. Artemisia legtöbb képének témája a vad nőiesség; néhány festményén a nők megbüntetik az őket bántó férfiakat, néhányon pedig az őket ért sérelmek érzelmi kifejeződése látható; sok közülük a nők között lévő barátságot és összetartást ábrázolja.  





Ezeket a képeket nagyban inspirálta a két nagy árulás, amit a nő fiatalon megélt: apja legjobb barátja megerőszakolta őt, mikor tizennyolc éves volt; a lány barátnője pedig semmibe vette Artemisia segítségkérését, később pedig ellene tanúskodott a tárgyaláson. A lány ugyanis feljelentette bántalmazóját, akit egy nyolc hónapig tartó tárgyalás után végül elítéltek.




Firenzében Artemisia hamar felkeltette Cosimo Medici herceg figyelmét, aki nem sokkal később a lány pártfogójává vált.
Ő volt az első nő, akit elismert a rangos Design Akadémia, melynek Galileo is tagja volt; apjával együttműködve pedig dolgoztak I. Károly angol király palotafestő bizottságában is.
Az 1653-ban bekövetkezett halála után, Artemisia munkáit vagy apjának, vagy más kortárs férfi festőknek tulajdonították, amíg újra fel nem fedezték őt a 20. század második felében.






A Nők és a Feminizmus Első Hulláma:


A feminizmus első hulláma az 1830-as évektől a 20. század elejéig tartott. Ez volt a Szüfrazsett mozgalom

Az 1800-as években a nőknek kevés beleszólásuk volt, nem csak a közügyekbe, de a saját életükbe is. A viktoriánus korban a női és férfi szerepek élesebben elkülönültek, mint addig valaha is a történelemben. Míg a férfiak a munkahelyükön – gyárakban, irodákban, üzletekben - töltötték idejük nagy részét, a feleségeket, leánygyermekeket és lánytestvéreket egész napra otthon hagyták, hogy azok felügyeljék a ház körüli munkálatokat. 
Az 1830-as évektől a nők ruházata egyre kényelmetlenebbé vált; öltözékük része a krinolin – egy nagy, harang alakú szoknya – gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy kitakarítsák a tűzhelyet, vagy lesöpörjék a lépcsőt anélkül, hogy felborulnának.




Az „elkülönített szférák” ideológiája a férfi és nő „természetes” jellegzetességeinek definícióján nyugodott: A nőket fizikailag gyengébbnek, de erkölcsig kiválóbbnak tekintették a férfiaknál, aminek eredményeképpen a ház körüli szférát gondolták a nők számára legmegfelelőbbnek. Nem csak az volt a feladatuk, hogy ellensúlyozzák a közszféra morális romlottságát, amiben a férjük egész nap dolgozott, de a következő nemzedék felkészítésének felelőssége is az ő vállukat nyomta. A tény, hogy a nőknek mekkora befolyásuk van otthon, érvként szolgált az ellen, hogy szavazati jogot kapjanak.
A lányok oktatása is egyre inkább arra irányult, hogy felkészítse őket a házitündér szerepre.

A feminizmus első hulláma eredetileg a nők esélyegyenlőségéért és tulajdonjogáért harcolt; el akarta törölni a házasság azon formáját, amiben a nő és a gyerek a férj tulajdonának számított. A 19. század végére azonban mozgalom elsődleges céljává a politikai hatalom, különösen a nők választójogának megszerzése vált.




Kate Sheppard (1847 – 1934) volt az új-zélandi szüfrazsettek vezetője. 1893-ban Kate és társai közel 32000 nő aláírását gyűjtötték össze, hogy megmutassák: kezdeményezésüknek – a nők választáshoz való jogának megszerzése - komoly támogatóbázisa van. Egy 270 m hosszú petíciót mutattak be a Parlamentben; Richard Seddon tábornok ellenzése ellenére, az 1893-as választási törvényt a Parlament mindkét háza elfogadta, és szeptember 19-én hatályba is helyezték. A mozgalom sikerességének híre viharos sebességgel söpört át a világ nagy részén, inspirálva ezzel a Föld többi szüfrazsettjét, női mozgalmát.
Kate sikere után sem lassított le, folytatta munkásságát: küzdött a fogamzásgátlás lehetőségéért; meg akarta szabadítani a nőket a fűző rabságától, a kényelmetlen viselet ugyanis nem csak a mozgásban korlátozta a nőket, de az egészségükre is káros hatással volt. Kate az új-zélandi nők Országos Tanácsának elnöke és a The White Ribbon – az első újság Új-Zélandon, amelynek tulajdonosa, vezetője és kiadója is nő volt – szerkesztője lett.
1909-ben a Nemzetközi Nőügyi Tanács tiszteletbeli alelnökévé választották.

Kate túlélte fiát és unokáját is; 1934-ben hunyt el, egy évvel az után, hogy Elizabeth McCombs, nemének első képviselőjeként bejutott a Parlamentbe. 





Nők a II. Világháborúban:

Sok nő döntött úgy az Egyesült Királyságban a második világháború idején, hogy gyári munkásnak áll; segédkeztek a lőszerek, a hajók, a repülők gyártásában. Többen közülük tűzoltóként vagy evakuációs tisztként támogatták a civilek megmenekülését; mások a vonat és villamos vezetést választották, de voltak kalauz-és ápolónők is szép számmal. Ebben az időszakban egyes, tradicionálisan férfi szakmának számító munkák – pl. mérnők - nyitották meg kapuikat a nők előtt.



Ahogy egyre több nő jelent meg a magas képzettséget igénylő, általában férfiakat foglalkoztató munkahelyeken, kiújultak az egyenlő fizetés kérdéséről szóló viták. Bár a szakszervezetek nem nézték jó szemmel a nők törekvéseit, a kormány elsődleges célja a munkaerő toborzása volt a szolgáltató-és a háborúzáshoz szükséges iparágakba.  Így született pár korlátozott megállapodás az egyenlő bérezéssel kapcsolatban; engedélyezték az azonos fizetést azon nők számára, akik bármiféle felügyelet, vagy segítség nélkül végezték ugyanazt a munkát, mint férfi kollégáik.
Sok munkáltatónak azonban sikerült megkerülnie az előírásokat; egy nő átlag fizetése ezért nagyjából 53%-a volt a férfi munkatársáénak.

A nők csatlakozhattak a katonaság mindhárom ágához: a hadsereghez, a légierőhöz és a tengerészethez is. Ott az ATS-hez (Auxiliary Territorial Service),  a brit hadsereg női ágához kerültek, de fele olyan „elbűvölő" sem volt a munka, mint ahogy azt a plakátok ígérték. Az ATS lányai általában sofőrként dolgoztak, vagy krumplit hámoztak.  Légvédelmi ágyukat gyártottak, viszont Winston Churchill parancsára a használatuk tilos volt számukra; a miniszterelnök ugyanis úgy gondolta, egy nő képtelen lenne elviselni a tudatot, hogy talán megölt egy fiatal német férfit. 1942-re az ATS tagjainak száma már 217000-re nőtt.




A nőket beépített ügynökként, kémként is használták; munkájuk rendkívüli veszélyekkel járt: csak egy apró botlás volt szükséges ahhoz, hogy elfogják, megkínozzák vagy akár meg is öljék őket.

A második világháború alatt Lengyelországot bekebelezte két nagyhatalom: Németország és a Szovjetunió. 
Milyen kilátásai voltak ebben az időszakban egy lengyel nőnek? 
Nagy szerepet játszottak a nácikkal való ellenállásban; 1939 szeptembere után egy lengyel nőnek három fő lehetősége volt, ha aktívan részt akart venni a németek elleni küzdelemben: csatlakozhatott a Kommunista Ellenálláshoz, szolgálhatott a Honvédségben, vagy a nemzetközi ellenállás tagjává válhatott. 
A lengyel zsidó nők 1943-ban részt vettek a varsói gettó lázadásban, és a lengyel erdőkben a zsidó partizánokkal vállvetve harcoltak a szabadságért.





Irena Sendlerowa (1910 – 2008) egy lengyel hölgy volt, egy bátor orvos lánya és háborús hős. Irena hét évesen vesztette el édesapját, aki saját életét kockára téve egyedüli orvosként vállalta, hogy kezeli a tífuszos betegeket.

Irena ápolónő lett, majd a német megszállás után a varsói önkormányzatnál kapott munkát; ekkor kezdte meg tevékenységét, amellyel több ezer zsidó életét mentette meg a világháború alatt.  Háromezernél is több hamis iratot készített zsidó családok számára, étellel és gyógyszerekkel támogatta őket. Mikor 1940-ben létrehozták a varsói gettót, Irena már nem tudott segíteni a zsidók elrejtésében. A gettóban azonban járvány tört ki, a nácik pedig nem voltak hajlandóak a betegek közé menni, így Irenanak szociális munkásként lehetősége nyílt arra, hogy bejusson az elkülönített városrészbe, és ott szabadon munkálkodhasson.


Irena segítségével megmenekült gyerekek

1942-ben csatlakozott a Żegota-hoz, egy zsidó-mentő egyesülethez, ahol őt bízták meg a gyerekekkel foglalkozó csoport vezetésével. Irena egy, a gettó szélén álló régi bírósági épületet használt a gyerekek kicsempészésére; a nő és tíz társa többféle módszert is bevetettek a zsidó gyerekek kimenekítésére:

-    A műveletet egyrészt mentőautóval végezték, amelyben a gyerekeket el tudták rejteni a hordágyak alá.
-       A csatornán, vagy más földalatti járaton át csempészték ki őket.
-      Zsákban, bőröndben, sőt akár koporsóba rejtve vitték ki őket a gettóból.

Irena a babák sírásának leplezése érdekében kiképzett egy kutyát, aki mindig tudta, mikor kell ugatni.
Irena Sendlerowa, akit a női Schindlerként is emlegetnek, közel 2500 zsidó gyermeket mentett meg, keresztény családoknál bújtatva el őket; pontos feljegyzéseinek köszönhetően a háború végeztével sok fiatal visszatérhetett saját szüleihez.

A lengyelországi Cieszynben egy óriási falfestménnyel emlékeztetik az utókort arra, hogy élt egyszer egy hős közöttük, akit az apja arra tanított: „Irena, ha fuldoklót látsz, ugorj a víz be, és próbáld megmenteni!”





Nők és a Sharia törvény a Jelenben:


A Sharia az Iszlám törvénye, melyeket a 8-9.században, vagyis a muszlim korszak 2-3. évszázadában rendszereztek. Az iszlám alapvető tétele, Allah akaratának teljes behódolása. Tehát az Iszlám törvénye Allah parancsolata a muszlim társadalom felé, olyan kötelességek rendszere, amelyek vallásuk alapján a muszlim emberekre hárulnak.
Mit mond a Sharia törvény a nőkről?

-      A Sharia törvény értelmében elfogadott a nők bántalmazása. A Korán szerint a férj megütheti a feleségét, ha az engedetlen.
-      A nőknek kevesebb joguk van, mint a férfiaknak. Szintén a Korán szerint, egy nő tanúságtétele fele annyit ér, mint egy férfié; egy nő csak fele annyit örökölhet, mint férfi testvérei, továbbá vegyes házasságban, amelyben a nő nem muszlim, és nem is tér meg, nem örökölhet férje vagyonából.
-      Engedélyezett a házasság és a szexuális együttlét pubertáskor előtt álló lányokkal.
-      A váláshoz való jogok sem egyenlők a két nem között. A férj elválhat a feleségétől; pusztán annyi szükséges hozzá, hogy háromszor kijelentse: „elvált vagy”, két szellemileg ép férfi jelenlétében. Döntését nem kell igazolnia, megindokolnia és a gyermek felügyeleti jogát is ő kapja meg.
-      A feleségeknek engedelmeskedniük kell férjük akaratának.

Afganisztánban a büntetőjogot továbbra is nagyrészt az iszlám törvények szabályozzák; az 1976. szeptemberében kiadott büntetőtörvénykönyv kodifikálja a Sharia törvényt, és megtartja annak büntetéseit, mint például házasságtörő nők halálra kövezését. Gyakorlatilag mindegyik bíróság, köztük az Afganisztáni Legfelsőbb Bíróság is közvetlenül az Iszlám törvényeire támaszkodik.




Sonita Alizadeh 1997-ben született Afganisztánban. Heratban nőtt fel a Tálib uralom alatt. Tíz éves volt, mikor apja először fontolóra vette, hogy eladja lányát feleségnek. Sonita össze volt zavarodva, nem tudta mi is történik körülötte. A házasság szerencsére az utolsó pillanatban meghiúsult; a család Iránba menekült a tálibok elől. Iránban a lány fürdőszobák takarításával keresett pénzt, szabadidejében pedig írni és olvasni tanult. 
Ez alatt az idő alatt Sonita vonzódni kezdett a zene, leginkább a rap világához; Yas iráni rapper és Eminem voltak a fő inspirálói saját dalainak megírásában. 2014-ben a lány jelentkezett egy amerikai zenei versenyre; dalával ezer dollárt nyert, amit hazaküldött anyjának, aki ebből vissza tudott költözni Afganisztánba. Nem sokkal a verseny után, Sonita-t hazahívta az anyja, azzal az üzenettel: találtak neki egy férfit, aki feleségül kívánja őt venni. 
Az anya kilencezer dollárért próbálta eladni lányát, hogy a szerzett pénzből feleséget tudjon vásárolni fiának. 
Miután leforgattak egy dokumentumfilmet Sonitáról, amiért a rendező kétezer dollárt fizetett a lány anyjának és kért cserébe hat hónap szabadságot Sonitának, a lány megírta a „Brides for sale” c. számát, melyhez videoklip és készült. 

A dal és a videó felkeltette a világ figyelmét; nem csak Afganisztánban lett népszerű, de egy Strongheart Group nevű nonprofit szervezethez is eljutott, akik kapcsolatba léptek a fiatal rapperrel, és az Egyesült Államokba vitték őt.

Sonita jelenleg Utah-bán él és a Wasatch Akadémián tanul, teljes ösztöndíjjal. 






Nők és a Tudomány kora:

Kijelenthetjük, hogy a feminizmus első két hulláma a nyugati országokban elérte minden célját: szavazati jog, egyenlő fizetés, tanuláshoz való jog, lehetőség politikai karrierre… stb.

Az a fajta feminizmus, ami manapság zajlik leginkább radikális, férfigyűlölő mozgalomnak titulálható; olyan elkeseredett nők gyülekezete lett az egykor nemes célokért küzdő szervezet, akik minden problémájukért a férfiakat hibáztatják, olyan jogokért küzdenek, amiket már rég magukénak tudhatnak, csak nem élnek velük, és megoldandó problémát kreálnak minden apróságból.
Lássuk be, ha manapság egy nyugati nő akar valamit, és küzd is érte, el is tudja érni a célját.

Nem azért kevés a lány a műszaki egyetemen, vagy a gazdasági informatika szakon, mert nemi diszkrimináció áldozatává váltak, hanem mert egyáltalán nem is akartak odajárni, vagy nem érték el a ponthatárt. Nem azért vagyok lányként a BTK-n, mert kijelentették, hogy ott a helyem, hanem mert ezt szerettem volna.

Az egyik kedvenc tanárom az első órán végigpásztázta a termet és azt találta mondani: „Fiúk, ti mit kerestek a bölcsészkaron? Húzás a Műszaki egyetemre, diploma után háromszázezer a kezdő fizetés! Lányok, ti jó helyen vagytok itt, de férjet a Műszaki egyetemen keressetek, mert háromszázezer a kezdő fizetésük.”
És mindenki nevetett, senki sem sértődött meg, mert ez a normális reakció.

Igen, sokan megdöbbennek azon, ha egy nő sikereket ér el tudományos világban, mert kevesen választják közülünk ezt a szakterületet, ritka jelenségeken pedig meg szokás döbbenni. Sztereotípiák mindig voltak, és mindig lesznek, fölösleges bosszankodni miattuk. Ha beleillünk az adott sztereotípiába, ne érezzük magunkat rosszul, vagy átlagosnak tőle; ha pedig nincs igazság az állításban, ne háborodjunk fel rajta, inkább bizonyítsuk be az ellenkezőjét.

Nem is olyan rég, 2013-ban egy fiatal kanadai lány, Ann Makosinski (1997) elnyerte a Google Science Fair-t a 15-16 évesek korcsoportjában, majd 2014-ben számos díjat bezsebelt az Intel International Science and Engineering Fair-en.
Ann-t már kiskora óta vonzotta a tudomány világa, első játéka egy tranzisztor volt. Legfőbb találmánya a Hollow Flashlight vagy Üreges lámpa; egy zseblámpa, amely elemek nélkül világít, kezünk hőjét alakítja át energiává. Fantasztikus!
 2017-ben a Forbs magazin beválogatta Ann-t a 30 Under 30 listájába, amibe azok a 30 év alatti fiatalok kerülnek bele, akikre érdemes odafigyelni.

Ann épp az álmát éli. Tedd te is ugyan ezt!




„Mindig volt egy határozott érzésem azzal kapcsolatban, hogy semmi sem lehetetlen, ha valaki megfelelő mennyiségű energiát fordít a céljai irányába. Amikor elhatározom magam valamire - álltában az utolsó pillanatban -, és olyan riposztokkal kerülök szembe, mint: „Már túl késő. Valószínűtlen, hogy kész lesz.”
 Én szimplán csak annyit felelek: 
Nonszensz. Ha meg akarod tenni, meg tudod tenni. A kérdés csak az, meg akarod tenni?”

- Nellie Bly